Kora reggel van, ragyogóan szép őszi nap, és megint uton vagyok, hogy valami új és izgalmas tapasztalást éljek át. Uton vagyok, és a szívemben izgalmas várakozást ringatok. Vágyom az élményt mindig, amit az új, a meglepő, a váratlan adhat. Vágyom, és nyitott szemmel vagyok az újra, így észre is veszem azt, amire éppen szükségem van. A fejlődéshez elengedhetetlen ez a fajta nyitott és befogadó lélek. Van, akinek rá kell magát erre nevelni, nekem a zsigereimben van. Egyszerűen így születtem.

Az utam napfényes és Pátyra vezet, egy lovardába. Haladok előre, és közben halkan szól a kocsimban a jazz. Egy lovarda. Most csak ennyit tudok, és vidáman csengő, dallamos nevet: Bellandor. Később majd a hazauton már mindez a kellemes üresség megtelik és gazdagon beborít mindazzal, amit majd ez a különleges nap ad. Mert úgy érzem, hogy az lesz. Telítve leszek. Tudom, hogy valami nagyon jó, izgalmas, valami csodás élmény az, ami rám vár.

A program, amiben ma részt veszek, mint coach, mint író és mint nő, aki döntögeti a saját korlátait, lovas coaching névre hallgat. A tréninget egy számomra kedves barát és kolléga Szabó Zoltán és a lovarda tulajdonosa Halmai Anikó vezeti. Anikóról elöljáróban csak annyit, hogy azt hiszem, ő a lovak és emberek tündére. Vagy inkább az embereké és a lovaké vagy a lovas embereké. Mindegy is, mert tündér és kész. Ezt fontos volt leírnom, mielőtt beszámolok az élményről, amiben részem volt és hetekig dolgozott bennem.

Ahogy közeledem a lovarda felé, érzem, hogy árad felém valami édes, napsugaras energia. Ahogy befordulok a parkolóba, minden szempontból úgy érzem, megérkeztem. Itthon vagyok. Mert minden hely, amellyel azonosulni tud a lelkünk, kicsit otthonunkká lesz. Befogadó, tanító és biztonságos térré változik.

Nincs bennem félelem, pedig tudom, hogy egészen bizonyos, ma olyan mélységekbe utazom, ahol lesznek fájdalmak, könnyek és hallgatás. De lesz elmélkedés, tanítás, feloldozás és mosoly is.

Körbejárom a területet, hogy átmossa minden sejtem az itteni hangulat energiája, és közben azt érzem, itt minden simogat. Közben érkezik a program többi részvevője is. Mindenki mosolyog és kedves. Szeretve vagyok, szeretve vagyunk, és ez az érzés jó. A reggeli tea és kávé elfogyasztása után megkapjuk a napi programot, igényesen lefűzve egy füzetben. Ez fontos. Mert a belső szándéknak minden esetben kívülről is meg kell nyilvánulni, így lesz teljes az adás, odaadás, így érezhető a gondoskodás és a figyelem. Ahogyan belül, úgy kívül is. Miként a láthatatlanban, úgy a láthatóban is.

A programfüzet elején, amit kapunk, egy gondolat fogad Coco Chaneltől. Azonnal hozzám ér, és elkezdi kibontani elmém lótuszát, miközben Anikó és Zoltán mosolya, emelő energiája meg-megérint engem és minden részvevőt. Egyrészről van ebben a hangulatban valami nagyon emelkedett és ünnepi, másrészről racionális, tárgyilagos és praktikus érzés is. Mindkettőre szükség van itt. A józanság és a varázslat keveredik és ettől azt érzem biztonságban vagyok. 

„A magabiztos nő nem elmossa a férfi és nő közti különbségeket – hanem kiemeli azokat.”

/Coco Chanel/

Arra gondolok, hogy ez az üzenet a nap elején egész mást jelent még, mint a lovakkal való találkozás után, a nap végén. Mennyire vagyok magabiztos? Mások magabiztosnak látnak-e? Elmosom, elmaszatolom-e bármikor a különbséget, amitől olyan szédítően izgalmas minden férfi-nő kapcsolat vagy beleállok mindig és bátran kiemelem azt, ami eltérő, ami más. Bennem és benne. A férfiban, akit szeretek. Most. És korábban minden férfiban, akit szerettem. Egyáltalán, mit jelent kiemelni és mit jelent elmosni? Milyen attitűd van az egyik és milyen a másik mögött? És mi köze mindennek egy lovas foglalkozáshoz? Még csak sejtem.

A program és nap elindul. Feladatok jönnek egymás után, mint a csoport találkozása egy lóval, egy ember találkozása egy csoport lóval, találkozás ló és ember között, vezetni és vezetve lenni.

Nem sorolom, hiszen ez az írás nem azért született, hogy részletesen ismertesse a lovas élmény szeminárium minden részletét, hanem azért, hogy átadjon neked egy érzést, egy hangulatot, egy inspirációt, egy benyomást. Hogy megérezd, miért jó élményeken keresztül, lovakkal tanulni magadról valamit. Valamit, amihez ragaszkodsz régóta, amiról azt gondolod, hogy az erősséged, és azután jön egy ló, és mint valami elvarázsolt kastély tükrében felnagyítva megmutatja azt, aki valójában vagy.

Teret ad az érzéseidnek, hogyan éld át, azt, amit nem szeretnél megtapasztalni, hiszen már olyan szépen, évek, évtizedek rutinmunkájával gondosan elrejtetted. Mert fáj. És még mindig félsz a fájdalomtól, pedig mennyit tanultál már magadról, és még mindig húzod a roskadásig pakolt múltbéli szekered. És akkor jön a ló, akinek viselkedése sem társadalmilag, sem kulturálisan nem meghatározott, és megmutatja mennyire hiteles az az ember, aki ott, abban a pillanatban előtte áll. Nem érdekli sem a múltad, sem a jövőd. Csak a jelen, amelyben ott állsz vele együtt, és ő figyel téged. Várja, hogy bízni tudjon benned. Várja, hogy vezetője légy és érezze az erődet. Az igazit; az alázatosat, a tanulót, a békéset, a befogadót.

Erős, katartikus pillanat ez. Akinek nyitva a szíve és a lelke, és felkészült, hogy a felismerés, szembesítés után, bátran elengedje azt, ami már nem szolgálja őt. A ló a legkisebb ellentmondást is kíméletlenül leleplezi. Nem kegyelmez. Sem rutinnal, sem színjátékkal nem lehet őt megtéveszteni.

A csoda abban is megnyilvánul, hogy itt nincs rossz cselekvés, nem hibázhatsz, mert minden, amit épp teszel vagy nem teszel egy -egy gyakorlat közben, tanít és fejleszt téged. Csak ad, több leszel ettől a tudástól, és csak azt veszi el, amire már nincs szükséged, és minél jobban ragaszkodsz ahhoz a dologhoz, annál jobban fog fájni, amikor a ló megmutatja neked, hogy milyen vagy. Porrá zúzza az egot és alázatra, szeretetre váltja fel az erőszakot, tévedést és uralkodást.  A félelemnek nincs értelme, mert mindennek csak akkora súlya van, amekkorát te abban a pillanatban beletöltesz. Tőled válik nehézzé vagy épp könnyűvé minden.

A cél pedig nem más, mint az, hogy az ember minél többet megtudjon önmagáról, félelmeiről, rutinjairól, hitrendeszereiről, öröklött és felvett tulajdonságairól.

 

Montorffy Letti, Iró és coach

 

 

 

Es ist früher Morgen, ein strahlend schöner Herbsttag, und ich mache mich wieder auf den Weg, um einige neue und aufregende Erfahrungen zu machen. Ich mache mich auf den Weg und ringe mich in einer freudige Vorahnung in meinem Herzen. Ich möchte immer die Erfahrung machen, die das Neue, das Überraschende, das Unerwartete geben kann. Ich will es und ich bin wieder offen dafür, also merke ich sogar, was ich gerade brauche. Diese Art von offener und empfänglicher Seele ist wesentlich für die Entwicklung. Es gibt diejenigen, die sich darüber informieren müssen, ich habe es im Bauch. So wurde ich geboren.

Mein Weg ist sonnig und führt zum Reiterresort Bellandor nach Páty. Ich bewege mich vorwärts und währenddessen höre ich Jazz leise in meinem Auto.  Jetzt weiß ich nur noch einen fröhlich klingenden, melodischen Namen: Bellandor. Später auf dem Heimweg wird all diese angenehme Leere gefüllt und reich bedeckt mit allem, was dieser besondere Tag geben wird. Weil ich das Gefühl habe, dass es so sein wird. Ich werde gesättigt sein. Ich weiß, etwas sehr Gutes, Aufregendes, etwas Wunderbares erwartet mich.

Das Programm, an dem ich heute teilnehme, als Coach, als Autorin und als Frau, die ihre eigenen Grenzen überschreitet, nennt sich pferdegestütztes Coaching. Die Ausbildung wird von einem Freund und Kollegen von mir, Zoltán Szabó, und der Besitzerin der Reitschule, Anikó Halmai, geleitet. Über Aniko nur soviel, ich glaube, dass sie die Fee der Pferde und Menschen ist. Oder eher für die Menschen und für die Pferde oder für die Reiter. Jedenfalls, weil sie einfach nur  feenhaft ist.. Es war mir wichtig, dies zu beschreiben, bevor ich über die Erfahrungen berichte, die ich gemacht und wochenlang bearbeitet habe.

Als ich mich dem Reiterresort nähere, fühle ich eine süße, sonnenverbrennende Energie auf mich zukommen. Als ich auf den Parkplatz einbiege, habe ich das Gefühl, in jeder Hinsicht angekommen zu sein. Ich bin zuhause. Denn jeder Ort, mit dem sich unsere Seele identifizieren kann, wird ein Stück Heimat. Es wird zu einem integrativen, lehrreichen und sicheren Raum.

Ich habe keine Angst, obwohl ich weiß, dass ich heute in gewisse Tiefen reise, wo es Schmerz, Tränen und Stille geben wird. Aber es wird auch Meditation, Lehre, Auflösung und ein Lächeln geben.

Ich laufe durch die Gegend, um alle meine Zellen mit der Energie der Atmosphäre hier wegzuspülen, und mittlerweile spüre ich, wie mich  alles streichelt. In der Zwischenzeit treffen die anderen Teilnehmer des Programms ein. Alle lächeln und sind freundlich. Ich bin verliebt, wir sind verliebt, und dieses Gefühl ist gut. Nachdem wir Frühstückstee und Kaffee getrunken haben, bekommen wir das Tagesprogramm, fein säuberlich aufgereiht in einem Heftchen. Das ist wichtig. Denn die innere Absicht muss immer von außen manifestiert werden, damit das Geben und die Hingabe vollständig sind, damit Fürsorge und Aufmerksamkeit gefühlt werden können. Sowie innen und außen. Wie im Unsichtbaren, so im Sichtbaren.

Zu Beginn des Programmheftes, das wir erhalten, erhalten wir einen Gedanken von Coco Chanel. Er erreicht mich sofort und beginnt, den Lotus meines Geistes zu entfalten, während das Lächeln und die erhebende Energie von Anikó und Zoltán mich und alle Teilnehmer berührt. Einerseits hat diese Stimmung etwas sehr Erhabenes und Festliches, andererseits besitzt diese aber auch ein rationales, sachliches und praktisches Gefühl. Beides wird hier benötigt. Nüchternheit und Magie vermischen sich und damit fühle ich mich sicher.

„Eine selbstbewusste Frau verwischt nicht die Unterschiede zwischen Mann und Frau – sondern hebt sie hervor.“

/ Coco Chanel /

Ich denke, diese Botschaft am Anfang des Tages bedeutet etwas ganz anderes als nach der Begegnung mit den Pferden am Ende des Tages. Wie selbstbewusst bin ich? Sehen andere mich als selbstbewusst an? Ich verwische,  jederzeit den Unterschied, der jede Mann-Frau-Beziehung so schwindelerregend spannend macht, oder ich hebe immer und mutig hervor, was anders ist. In mir und darin. In dem Mann, den ich liebe. Jetzt. Und zuvor in jedem Mann, den ich liebte. Was bedeutet es überhaupt, hervorzuheben und was bedeutet es, zu verwischen? Welche Haltung steckt hinter dem einen und was hinter dem anderen? Und was hat das alles mit einem Frauenworkshop mit Pferden zu tun? Ich kann es nur vermuten.

Das Programm und der Tag beginnen. Aufgaben kommen nacheinander, wie eine Gruppe sich mit einem Pferd trifft, einen Mensch trifft sich  mit einer Gruppe von Pferden,, ein Pferd trifft sich mit einem Teilnehmer, führen und geführt werden.

Ich werde es nicht auflisten, da dieses Schreiben nicht geschrieben wurde, um jedes Detail des Erlebnisseminars zu beschreiben, sondern um Ihnen ein Gefühl, eine Atmosphäre, eine Inspiration, einen Eindruck zu vermitteln. Zu verstehen, warum man durch gute Erfahrungen durch Pferde etwas über sich selbst lernt. Etwas, an das du dich schon lange klammerst, von dem du denkst, dass es deine Stärke ist, und dann kommt ein Pferd herein und zeigt, vergrößert im Licht eines verwunschenen Schlosses, wer du wirklich bist.

Es gibt deinen Gefühlen Raum, wie du durchmachst, was du nicht erleben willst, weil du es so schön versteckt hast, mit jahrzehntelanger Routinearbeit. Weil es weh tut. Und du hast immer noch Angst vor dem Schmerz, obwohl du viel über dich selbst gelernt hast, und du ziehst deinen Streitwagen immer noch bis an den Rand. Und dann kommt das Pferd, dessen Verhalten weder sozial noch kulturell bedingt ist, und zeigt, wie authentisch der Mensch, der in diesem Moment da ist, vor ihm steht. DAs Pferd interessiert sich nicht für deine Vergangenheit oder deine Zukunft. Nur die Gegenwart, in der du mit ihm da stehst und es dich beobachtet. Es wartet darauf, dass es dir vertrauen kann. Wartet darauf, dass du sein Anführer bist und deine Stärke spüren darf.. Das echte Ding; der Demütige, der Student, der Friedfertige, der Empfängliche.

Dies ist ein starker, kathartischer Moment. Der ein offenes Herz und eine offene Seele hat und bereit ist, sich nach der Erkenntnis dem zu stellen, was ihm nicht mehr dient. Schonungslos deckt das Pferd jeden noch so kleinen Widerspruch auf. Es verzeiht nicht. Es lässt sich nicht durch Routine oder Schauspielerei täuschen.

Das Wunder manifestiert sich auch darin, dass es hier keine falsche Handlung gibt, man kann nichts falsch machen, denn alles, was man während einer Übung tut oder unterlässt, lehrt und entwickelt einen. Es gibt einfach, du bekommst mehr von diesem Wissen, und du nimmst einfach, was du nicht mehr brauchst, und je mehr du an diesem Ding festhältst, desto mehr wird es weh tun, wenn das Pferd dir zeigt, wie du bist. Es zermalmt das Ego zu Staub und ersetzt Gewalt, Irrtum und Herrschaft durch Demut und Liebe. Angst macht keinen Sinn, weil alles nur so viel wiegt, wie man gerade lädt. Alles wird für dich schwierig oder eben einfach.

Und das Ziel ist, so viel wie möglich über sich selbst, seine Ängste, seine Routinen, seine Überzeugungen, seine angenommenen und ererbten Eigenschaften zu lernen.

 

Nikolett Montorffy, Schriftstellerin und Coach